A sötét haj tincsenként hullott a koszos színű parkettára. Előbb lassú tincsek, majd Dario bátorságától megindulva gyorsabb és gyorsabb tincsek követték egymást, mígnem a szék körüli négyzetméter feketéllett az emberi szőrzettől.

A mutatvány elején Amál csaknem gyomorgörcsben figyelt, mert előbb Dario a fél fejet kezdte el körbenyírni, s csak ezután folytatta a fej másik felével. Amúgy is egészen groteszk látvány volt a papokra emlékeztető félfrizura, mikor a haj egy része már eltűnt, és középen egy taréj éktelenkedett. Hasonlított a vágás elején egy jezsuitához, majd egy punkhoz, végezetül egy kellemes külsejű fiatal emberhez. Amál fellélegzett.

Sone következett. Neki kevesebb haja volt és a gép gyorsabban vitte, illetve minden bizonnyal ritkább volt a hajszerkezet is. Pillanatok alatt készen volt. Dario tátott karral várta a következő vendéget. Az azonban visszakozott. Láthatóan régen növesztette,szálkás, loboncnak nem nevezhető félhosszú, szálkás és tört, zsíros haját . Jobb kezével simította, közben a fejét rázta: nem.

Dario pedig bólintott, ami itt igent jelentett. A férfi értette  a  jelet és azt is tudta, fontos hogy a haját lenyírják. Ápoltabb, higiénikusabb, könnyebben tud majd tisztálkodni. Meg aztán a kivándorlásnál is előnyt jelent a rendezettebb külső. De annyit várt erre a hajra. Az a fajta volt, akinek lassan nő a haja és vékony is, de pontosan három éve növeszti. Tiniként is hosszú hajat viselt, majd katonaság idején egyen nullásat, és mióta szökevény,azóta növeszti a hajat. a hobo külsőnek ezennel annyi.

Amál végig nézte, ahogy a férfi lassan a székhez megy. Elszánta magát, de volt valami erősebb akarat, ez pedig a falkavezér Darióé, hogy mennie kell. Nincs mese. Az életükről volt szó. Három éve már minden percben, mióta így négyen együtt ott hagyták a hazájukat, ahol háború dúlt.

Tudta hogy Dario nem invitálja hiába. Terve van, ehhez ő is kell. S Darióra rábízhatta az életét. Pontosan ezt tették már jó ideje.

Darión semmi nem látszott. Könnyed volt és felszabadult. Soha nem mutatta, hogy legalább négy életért felelős. A szemeit néha megdörzsölte, mintha az elzsibbadt volna. Talán a fáradtságtól, vagy csak megszokásból.

Sone egy törött tükröt hozott, hogy a hajat hátulról is láthassák. Egy plusz széket húztak a másik mellé, és ezen felváltva nézték az eredményt. Sone vigyorgott, Marev nyüszítő képet vágott, míg a hallgatag Andrej komoly maradt.

Dario megfogta a karját.

- Még visszanőhet.

Tudta mit jelent a másiknak a haja. A szabadságát, egy egész korszakot, ellentétét mindannak, ami a háború volt.

- Az már nem ugyanolyan.

Ezt tudták mind. Mégis mikor lehullott az első csomó haj, visongva ünnepeltek. A lány mosolygott. Látta ezt az egységet, ezt a négyes kereket, ami együtt klappul működött. Hallott már néhány sztorit, hogy segítették egymást, hogyan bujkáltak és hogy Dario megmentette valamennyiüket. Ennek a történetét még nem ismerte pontosan, csak körvonalakban hallott ezt-azt, persze másoktól. Kíváncsi volt a történetükre.  A bizalom teljes volt mindnyájuk szemében. Volt még valami, amit látott a szemekben, először nem tudta megfejteni. Alázat és elszántság. Az utóbbit értette, az első gondolkodóba ejtette.

- Kipróbálja?

Dario felé is invitáló mozdulatot tett, de ő rögvest elutasította. A többiek lódították, nógatták, próbálja ki Dario kezét.

- Csak kicsit - mondta Nyébi. Ő volt a legközvetlenebb.

Mutatta is a kicsit, mintha akkor a lány hajlandóbb lenne, engedne neki. Vagy csak így kommunikált, így egészítette ki szegényes nyelvi tudását, segítve magát  a kezeivel. " Kicsikicsit" - és úgy öt centis távot mutatott hüvelykje és mutatója között.

- Aa. Nem válok meg a hajamtól. Sokat jelent.

Ekkor ránézett Andrejre,  és bánta a szavait.

- Még visszanőhet.

Holott sokat voltak éhesek ők is. A felnőttek tűréshatára talán kifinomultabb, ám ha egyszer az ételre gondolnak, semmi nem tereli el a figyelmüket. Míg a gyermekek szívszaggató sírása egy szelet kenyérért menten át tud váltani nagy hahotába, ha például a szomszéd fogatlan ember grimaszol nekik. Ők így élik túl.

A tábor menedéket nyújtott, de válaszokat nem adott. Hogyan tovább? Mi lesz később? Voltak olyanok, akik másfél éve éltek a táborban, minden státusz nélkül. Többen tovább álltak volna, néhányan szerettek volna letelepedni. A többség gyakorlatilag itt ragadt. Mert a sors közbeszólt. Valamennyien boldogabb tájakra kívánkoztak, önálló életre. A kiszolgáltatottság mindenhol kiszolgáltatottság, egy nap ezt mondta Dario, egy délszláv menekült Amálnak. Arról beszélgettek, mit hagyott hátra.

Családot, már ami maradt. Házat, egy üzletet ami jól ment, egy nyaralót, ahova nyaranként vitte  a nőket, vagy a luxus kurvákat, mert szeretett dugni. Minden adott volt  a kedvteléseihez, élvezte az életet. Piros sportautója volt, ő vette magának, mikor már beindult az üzlet.

Kontaktlencsét viselt, ezért néha könnyes lett a szeme, vagy a fáradtságtól, vagy pusztán a szem irritációjától. Dario magas volt, kilóra talán nyolcvan lehetett. Az nyilvánvaló volt, hogy volt már jobb bőrben, de mind fizikailag, mind szellemileg ép volt. Még.

A története egyszerűnek mondható. Dezertőr. A magyarországi élete nem a táborban kezdődött. Előbb Budapest egyik jó nevű szállodájában lakott, a Metropolban. Majd bérelt lakást, aztán került átmeneti szállásra, végül a táborba. Ez volt az utolsó ahova kívánkozott. Fontos volt számára a szabadság.

" Nem tudtam egyedül élvezni a pénzt, egyre több barátom keresett meg a múltból. Segítettem nekik, de a végén elfogyott a tartalékom is. Svédországba készültem, északra. Tudom hogy eljutok még. Csak később. "

Rámutatott bveszélgetés közben  a barátokra, akikért felelősséget vállalt és velük együtt került a táborba. Alacsony fickó több rasszjeggyel, egy ápolatlan külsejű harmincas férfi, s egy kimondottan jóképű srác. Többször hallotta a lány, hogy őt Sonenak hívta Dario.

- Néha Sone, néha Nyébi. Így ragasztottuk rá.

Elmondta, hogy amíg Budapesten töltöttek egy rövid időt, addig még tudtak csajozni. A belvárosban van néhány hely, ami kimondottan erre alkalmas.

Amál csak figyelt és néha bólogatott.

- Egy biliárdszalon??

- Ja. Egy biliárdszalon. Egész nap el lehet lógni, nem füstös, de sötét hely. Sok nő jár le. Közel van az ismert helyekhez.

Elképzelte őket a lány, a négy srácot amint csajozik. Jól mutathattak.

A hanyag külsejűről már több dolgot tdudott. Sokáig harcolt a falujáért. Mindent látott, amit ember láthat. Leszaggatott fejeket a helyi piactéren. Őrült asszonyokat, akik ringatták halott gyermekeiket. A férfi szótlan volt és barátságtalan. Egyedül Dariora hallgatott, akit a falkavezérnek tartott. Most Dario felállt, mintegy válaszolva Amál kimondatlan kérésére, egy hajnyíró gépet vett elő, és a szemével mutatta barátjának, ideje elkezdeni a hajvágást.

Az széket húzott a zsúfolt szoba abba a részébe ahol a hajnyíró géppel állt Dario, és helyet foglalt.

Dario megkezdte a mutatványt.

A napok hamar kialakult megszokott ritmusban teltek. Ez adta tulajdonképpen a legnagyobb biztonságot. Mint később Amál megfejtette, a legnagyobb bizonytalanságot is, hiszen a monoton élet közben nem lehetett látni  a menekültlét végét. Ébresztő, tisztálkodás, reggeli, egész napos tengés-lengés az összes már ismert négyzetméteren, ezzel párhuzamosan folyamatos munka az ápolóknak, délutáni séta, majd uzsonna, újabb bezártság a szobákban, estéhez készülődés,alvás. Keveset voltak a szabadban, egyáltalán a levegőn. Ez egy állandó plusz bezártsági élményt jelentett az ott lakóknak és számtalan feszültségforrást. Amál ottléte másnapján már azon agyalt, miképpen lehetne ezen változtatni. A gondozók egy külön szárnyban kaptak helyet, de ugyanúgy teltek a napjaik, mint a menekülteknek. Kimehettek ugyan a városba, de néhányukat kivéve a táborban maradtak folyton.

Amál nem ment sehova. Minél több időt akart az emberek között tölteni, megismerni  a világukat. Mint olyan sok mindenben ebben az életben, vele is egy véletlen munkálkodott, amely később meghatározta az itteni jövőjét.

Tilos volt az alkohol, ám valahogyan mégiscsak becsempészték a vodkát, mint ahogyan mindennek meg lehet találni a módját. Egy fiatal gyerek, aki alig súrolta a tizenhatot, lerészegedett. Majd  az ablakokat elkezdte betörni és a kezét alaposan szétforgácsolta. Amál a sikolyokra lett figyelmes az egyébként nyugodt délutánon. Mindez még az itt töltött idő első hetében volt.

Szaladt és lélekjelenlétét megtartva a fiút megnyugtatta, elhívta az ablakoktól, majd a véres kezet bekötözte és lefektette a részeg fiút. Mindennek az egész tábor fül-és szemtanúja volt. Ritkán történtek nagy dolgok, ezért mindenki figyelt.

Hamar híre ment, hogy az újonnan érkezett kis vékony barna ápoló milyen szakértelemmel és emberséggel látta el a remitens lakót.

Többek között ez az eset is ráirányította figyelmét, milyen keveset vannak a szabadban. Folyton a bezárt szűk folyosókon voltak, a levegőtlen szobákban, gyermekek és felnőttek állandóan egy térben. Összekeveredett minden szag. Az étel és izzadság,  a bizonytalanség és a félelmek, mind besűrűsödtek az áporodott levegőbe.

A séták rövidek voltak és a bezártságra emlékeztettek. Fegyveres őrök vigyázták a u alakú udvart körbe, tehát a szabadság legkisebb érzése is elszállt, elhalványodott előbb, majd egészen felszívódott. Látta a menekülteket, hogy ebbe képesek belebetegedni.

Sokan voltak, akiknek kimondottan nagy volt a mozgásigényük. Volt élsportolók, fiatalok, vagy egyszerúen a fitt élethez szokottaké. Nem bírták a tétlenséget. Voltak akik vakamilyen tornagyakorlatot végeztek a sarkokban, a levegőtlen helyeken, mert meredtek voltak, fásultak és el voltak vágva a külvilágtól.

Mindegyik szemében valami kimondatlan szomorúság volt, az anyák szeme nyílt tükörként felelt a szomorúságra, csak a gyermekek tudtak boldog és széles mosolyt csalni arcukra ebben a börtönvilágban.

A szűk folyosó megtelt jelentkezőkkel. Öregek és fiatalok, nők, férfiak, tinédzserek és éltesebb korúak, szociális gondozó kinézetűek, és láthatóan a háztartásban dolgozók, elméleti szakemberek, a kezük ezeknek túl sima volt és a körmeik meglepően szépek. Emberek egy farmerben meg pólóban, vagy nyakkendős szerkóban, éppúgy jelen voltak. Éppen erre számított.

- Kinek van nyelvvizsgája?

Erre e kérdésre is számított, és bár az angolt már elég jól használta, nem jelentkezett, hiszen nem volt róla bizonyítványa.

- Van-e maguk között szociális munkás?

Figyelte a jelentkezőket, de tudta jól, hogy nem ezek alapján döntenek. Rutin kérdések, de nem ezek szerint folytatják a tábor működését. Járt itt nagyon régen fotózni és látta, hogy itt komolyan gondolják a szavakat, hogy önkéntes, vagy azt hogy ösztön. Tehát borítékolta volna, hogy a személyes meghallgatás sokkal fontosabb lesz, és bár a formalitásokon túl kell esni, a meghatározó kör az lesz, amikor mindenkinek a szemébe néznek, külön-külön.

- Beszél-e valaki cigányul?

Továbbra sem jelentkezett, bár a nyelvet némiképp ismerte, megértett alapvető kifejezéseket, néhány szót tudott oda és vissza, de nem bírta elég jól a nyelvet, hogy azt mondhatta volna, beszéli.

- Gondozói végzettség, ápolói végzettség?

Felemelte e kezét, mert szakápoló volt. Mégis tudta, hogy nem ezért veszik majd fel. Azért veszik fel, mert látják az elszántságát, látják azt a fajta képességét, hogy tud az emberekkel bánni.

Tudta hogy a megjelenés is számít, barna volt, akár elveszett az albán tömegben. Ennek örült. Ez is mellette szólt. Kivételesen mellette és nem ellene. Idefele a taxisofőr a táborhoz vezető földúton azt kérdezte tőle irónikus,együttérző, lenéző és egyben kaján kifejezéssel, eltávon volt? Na és milyen az élet a barakkokban?

Szakadt előítéletes pöcs,szíve szerint rázúdította volna összes dühét, és felborította volna  a járművével együtt. Annyit válaszolt klassz és mélyen a szemébe nézett. Az meg zavarba jött és a magnó gombját kezdte el forgatni jobbra meg balra. A lány tudta hogy egy ilyen rutin felvételin számít az, hogy nem reszket a keze, nem látszanak táskák vagy árkok a szeme alatt, nem hadar, nem köp sárgát, nem szörtyög, láthatóan egészséges.

Amit meg tudott őrizni a vitalitásából, az most mind itt volt és a vizsgabizottság láthatóan elégedett volt.

- Rácz Amál!, - a név megint tőle elszigetelten és idegenül csengett, volt ez már így, megszokta.

- Igen. - Nyugodt volt, felkészült.

- Mikor tud kezdeni nálunk?

- Azonnal.

Ez valóban így volt. Nem kérdeztek többet. Nem kérdezték, miért nem búcsúzkodik, miért nem csomagol valahol, miért nem kér még egy éjszakát, elfogadták a  választ.

Amúgy is mit válaszolhatott volna a kérésekre, maximum annyit, ő is menekül.

Mire leért azon a néhány lépcsőfokon, a szíve  a torkában lüktetett. Először a mellkasában érezte a gyors ritmikus lüktetést, mely a szokásosnál sokkal hangosabb volt, mivel általában nem is hallotta zakatolni a szívét. Most meg csak úgy dübb, dübb, dübbent minden másodpercben. A zsigerei sokkal gyorsabban dolgoztak mint máskor, a füle zúgott, hirtelen meg kellett állnia, hogy némi levegőt vegyen még pluszba.

Mikor ezzel megvolt, tovább rótta a fokokat, míg becsapta maga után a vasajtót és szökkenő lépésekkel az újságos bódéhoz vette az irányt. Később sem értette meg soha hogy azokban a zavarodott, felgyorsult pillanatokban, mikor menekült, hogyan jutott eszébe a terve. Talán így kellett lennie, talán őrültség, de hallgatott arra a kis fricskára, ami lassan éledezni kezdett, majd egyre határozottab formát öltött, míg egészen befészkelte magát az agyába. A gondolatai átadták helyüket e cselszövőnek és engedelmeskedtek.

A lány hitt a Sorsban, vagy  a Végső Állomás felé vezető útban, amit ő leginkább Istennek hívott. Nem tétovázott egy szikrát sem. A végzet vagy a sors földi helytartója az ösztön, mindig legyőzte.

Az újságot kétrét hajtotta és a trolin úgy helyzekedett, hogy a zötykölődő jármű ellenére is tudjon elég helyet és teret biztosítani a széles tárgynak. Nem volt tömeg a korai órán, nyugodtan tehette. Számba vette az értékeit. Örökölt egy kis házat papuséktól, abban néhány inkább eszmei mint valós érték, pár váltás ruhanemű és az emlékek. Ezeket most eltette agyának egy kis reteszébe, majd előveszi ha muszáj.

Nincs elég ruhája, de van egy komfortos lábbelije, ez elég strapás és kényelmes, ez számított leginkább. A többi pótolható. Még egyszer átfutotta a hirdetést: " Önkénteseket keresünk a .......................... menekülttáborba. "

Jelentkezni blablabla, adatok és információk,.tudta hogy legkifizetődőbb a személyes találkozás, így nem is bajlódott mással.  A telefonját mintegy véletlenül ott hagyta az ülésen mikor leszállt, nem lesz rá szüksége. Megbízható jó darab, más hasznát veszi egy kártyacsere után. Lódult a lába után. Ki vagy mi vitte gyorsabban, a szíve a lába az esze vagy ezek együttese, nem volt ideje megfejteni.

Ám végre szabadnak érezte magát. A városrészt már elhagyva a friss levegőt beszívta és tehermentesnek tetszett. Könnyebb lett legalább néhány kilóval. Látta a tájat, végre megszokott ütemében vert a szíve.

Agya jól működött, észlelte a körötte levő tisztaságot. Éppen erre volt most szüksége.

Lehetett volna másként, lassabban vagy gyorsabban, személyesebben, fájóbban vagy vidámabban, ki tudja. Lehetett volna hangosabban, csendben, suttogva, ölelve, vagy éppen rá sem nézve, nem tudja. A búcsú néha csak megtörténik, a nélkül hogy megterveznénk. Amál az éjszaka közepén arra ébredt, hogy a földön fekszenek verejtékben úszva. Mindketten szenvedtek. Át lehet - e hidalni a szerelmükkel azt a tényt, hogy ő Ivánt is teljes szívéből szerette? Egyáltalán hogyan szerethet két férfit?

Iván a része volt, de valamiért András is már a kezdetektől. Szerette  a mosolyát, a kezét, a nevetését és a mondatait. Azt, hogy nem kapkodott el semmit, hogy alapos volt és meggondolt, hogy átlátta  a világot. Szerette az érzékenységét is.
Iván pedig a családja volt. Egy személyben volt apa, férj és szerető. Gondoskodott róla és biztonságban tudhatta magát mellette.
András egészen más. Vele lehetne még jövője, lehetnének terveik, kilátásaik, gyermekeik. Akár. Vajon képes lenne rá?
András szeretné, ezt tudta. De eléggé masszív az ő akarata?
Gubbasztott a szőnyegen, és a nem létező szörnyeket kereste.  A láthatatlan szörnyeket. Mert azok mindig vannak. Nem csak a Körtvélyessy lányok, vagy Valika, nem csak a szóbeszéd meg a pletyka, a helyi vénasszonyok vagy a társadalom, hanem csakúgy a láthatatlan szörnyek.
Amik megölik a hétköznapokat, látott már ilyet bőven. Átkarolta a fiút és a fejére tette a kezét. Ott pihentette egy darabig. A jövőben mindig ott  a kétely.
Mire leszünk képesek együtt? Többre mint egyedül?
Még semmiről sem beszéltek. Hol laknának, hogyan oldanák meg a munkájukat, miként élnének?
Ivánnal csak bele csöppent valamibe, ami sodorta magával. András is része volt e sodrásnak.
Az idők végezetéig azonban nem sodródhat.
Nem szól, nem ír, nem kelti fel az alvó férfit. Félne búcsúzkodni. Lehet hogy gyáva, lehet hogy elfut, lehet hogy kinevetik, vagy sajnálják. Halkan felállt.
Hangtalanul lépkedett, eszébe jutott mikor mezítláb volt a kövön a régi házban és András felsegítette a szandálját. Az volt az első rezgés, az első félsz benne. Mit akarnak az érzékei, és miért játszanak vele? Rögtön eszébe jutott hogyan masszírozta Iván a lábait. A nyugalom és biztonság percei. A dal mikor énekelt, Gílem, gílem baxtále romencá.
Már a körfolyosót is elhagyta mikor rájött, nagy ajándékot kapott a sorstól.
Szerethetett.

vége az első résznek.

A szakértők dolga hogy értékeljenek. De ki számít szakértőnek?? Mindenki. Akinek van füle, pláne hallása, már szakértő. A szem se árt, még ha dalversenyekről van is szó. Mert ha valakit megérint egy - egy produkció, átél egy katarzist, felfedez egy tehetséget, attól fogva véleménye van,szurkol valakinek, várja a jövő hetet.

A hentesnél emlegetik a kiesett Nyári lányokat, a boltban hallom milyen vagány a Tolvaj Renáta, hol volt eddig Kökény Attila, és így tovább. Anyámék nem a tollról beszélnek, hanem a péntek estéről, és higgyétek el, ez igen nagy szó.A politika kissé háttérbe szorul, talán  a nyomorról is elfeledkezünk egy kicsit, vagy máshogy látjuk a világot. Legalábbis a mindennapi monoton monstrumot. A dal erejével.

Kicsi gyere velem, találkozás....kinek ne lenne ezekhez köze? Emléke? Ki ne adna magának fél percet hogy felidézze a régi szerelmet?

A műsorkészítők nyilván erre építenek.,na meg arra hogy bele szeretünk egy-egy jelöltbe. De miért tudunk beléjük szeretni? Hogyan tudnak a részünkké válni? Tök egyszerű, azonosulunk velük. Lehet eggyé válni a kieső tizenhat évessel, szurkolni a családanyának, látni hogy az is győzhet, aki nem egy George Cloony. A terhes lány, a bájos kismama speciel engem elkábított. Azaz a Dorka.

Megtalálhatjuk a husiban magunkat és beolvasunk Mester Tamásnak, cseszd meg, egy cérnaszál nem tutibb., mit tudsz te bakker? Reményt ad a romáknak, hogy lehet feljebb. Van út.

Reményt egy átlag nőnek, hogy tűsarkú nélkül is megy, mert a báj az beljebb van néhány centivel.

Egyszóval a külcsíny, reklám, csiliovili ultra modern cuccok  között egyszer csak megtaláljuk megunkat. És ez a lényeg.

Kit érdekel hogy nem tudunk énekelni??

Mivel gyakorlatilag  a lakás tökéletesen személytelen volt, bárhol helyet foglalhattak. Kivéve persze a hálót. Egyébként is ez volt az egyetlen hely, ami már nem volt személytelen.

Leültek a nappaliban. A lánykák össze - vissza szaladtak és nézelődtek meg csipogtak, szokásuk szerint. Amál még hallotta Iván halála után valakitől, hogy Kamilláéknak született egy kislányuk.

- A kisbaba jól van?

- A kisbaba él és virul, hízik ahogyan az elő van írva. Bár már nem is olyan kicsi baba, őt még nem hozzuk ilyen hosszú útra. - a hangja melegséget árult el, a szemei boldog anyát tükröztek.

- Egyedül a nagybátyját hiányolja.

- Kamilla! Hiszen nem is ismer!

- Na éppen ez az András! Kamilláékkal van most is, és ez nem igazság. Mind a két testvéremre szüksége van.

- András értette a mondat mélyebb jelentését,  és átölelte nővérét.

- Azt akarod mondani, hogy hiányzom neked nővérem?

- Igen.

Kurta - furcsa párbeszéd született, de Amál végre megtudott valamit a kőszívű nőről. Nem tudja magát kifejezni, az érzéseit fél kiadni. András viszont a testvére, és ő ezt a falat képes kibontani.

- Jó. Akkor ígéretet teszek. Holnapután leutazom hozzátok. Így jó?

- Jóóóóóóóóó. - a lányok kórusban válaszoltak, de kérték Andrást, hogy kulcsolja  össze  a kezeit, mintegy eskütételre. Az pedig készségesen engedelmeskedett nekik.

Amint ott ültek, Kamilla már nem tűnt olyan vészjóslónak. Talán azért, mert nem magasodott Amál fölé. Talán azért,mert látta mosolyogni. Talán azért, mert szikrák tűntek a szemében, mikor  a kis jövevényről beszélt.

- Amál, nem szeretnéd lefotózni a kicsit? -

mit akart ezzel András, talán még ő sem tudta, vagy nagyon is tudta.

- Fotózol?- egyszerű kérdés volt, mégis neki szólt. Végre rá nézett a nő, és nem átnézett rajta, és hozzá szólt.

- Egy ideje igen, ha meggondolom, már nem is olyan kevés ideje. Magában hozzá tette, Iván halála óta.

- Ne szerénykedj Amál! Éppen most van kiállítása a Bohémban, nem akármilyen sikerrel.

- Gratulálok.

- Köszönöm. De visszatérve Andrásra, én még baba - mama képeket soha nem készítettem.- ez részben volt csak igaz, mert a cigány családokban szinte mindig van gyerek, és őket szívesen fotózza. De amolyan beállítós műtermi képet tényleg nem készített még anyáról és gyermekéről. - Biztosan szép baba.

Kamilla kinyílt. Igaz, hogy mondandóját javarészt Andrásnak szánta, de őt sem zárta ki a  beszélgetésből. Elmondta, hogyan alszik el a pici, hogy felkapatta Csapodár, s éjszaka is átmegy ha meghallja a sírását.

- S van még egy meglepetésünk. Amint megjössz, elmondjuk.

- Bővül a csapat?

András a lényegre tapintott, de Kamilla még titokzatoskodott. Ezek szerint Kingáéknak is babájuk lesz. Végre benőtt a fejük lágya.

- Ne aggódj, jövök. S ha Amál meggondolja magát, akkor lehet a lánykád sztárfotósa.

Sokat jelentett ez a mondat mindannyiuknak. A lány megrettent a választól, de nem kapott elutasítást. Még fecsegtek néhány jelentéktelen dologról, majd a lányok indulni készültek.

- Akkor várunk.

Kamilla így búcsúzott, nem mondta hogy benneteket, sem azt, hogy csak téged András.

A lakás üres lett, de a lányok helyére új vendégek költöztek.  A gondolatok, és tépelődések. Mit akar András? Miért ajánlotta fel ezt az utat? Amál kissé fáradt volt és leheveredett a  kanapéra, ott zsibongtak fejében a kimondatlan kérdések.

-  Amál,ne félj. Nincs mitől félned. - András most is tudta, mi zajlik benne.

Az ágy végébe heveredett, úgy hogy hosszú lábai lelógtak a kanapéról,  de a feje így éppen a lány ölébe ért. Szükség lett volna szavakra, de ő időt akart adni a lánynak, hogy tisztázza magában a történteket.

Fél óra telhetett el, mikor ijjesztő dolog történt. Amál rázkódni kezdett, levegő után kapkodott. Megszólalni nem bírt, de a fiú érezte, hogy nagy baj van. Mellé ült  a kanapéra, úgy térítette magához. A kezeit simította, a mellkasát masszírozta, míg végre felébredt a lány. András megizzadt. Nem élt át hasonlót soha.

Ölébe vette a törékeny testet, vizes ruhával törölgette az arcát. Várt.

Végre megtört az álom, és a lány zokogni kezdett. Úgy rázta meg a néma falakat a sírása, mint egy földcsuszamlás. Minden elfojtott fájdalom és félelem, megaláztatás és szenvedély feltört benne.  A fiú türelmes volt, egy idő után azonban nem lett ura ő sem a mozdulatainak. A földön találták magukat, egymásba kapaszkodva, rázta mindkettejüket a zokogás. András könnyei a lányra hullottak és ez megnyugtatóbb volt minden vizes ruhánál. A szenvedés eddig elfojtott  hullámai most törtek elő. Kamilla látogatása felzaklatta őket. Igen, most kellett volna Ivánról beszélniük, hogy mit jelentett nekik az életben, és mit jelentett a halála. Mit jelentett a tudat, hogy az első perctől vonzódtak egymáshoz, de ezt el kellett titkolniuk maguk előtt is. De nem tudtak megszólalni.

Az idő furcsa mikkenytyű, nem tudni mikor áll meg.

- Volt már ilyen rohamom András......akkor Papus mentett meg. Egy ló taposta a mellkasomat, nem hagyott levegőt. Papus....amint kimondta a rövid szót, újra zokogott.

- Sírj csak kicsi lány. Sirassuk együtt.

Tudta  hogy a múltat siratják, s reménykedett hogy előttük a jövő. Mert ő erre várt azóta, hogy felsétált a lejtőn és meglátta az éneklő termtményt.

Ringatni kezdte lányt, és dúdolt neki. Nem tudta hogyan kell, soha nem csinált még ilyet. De az ösztönei segítették. Ringatta és ő is sírt.

Még magán érezte a férfi ízét. Bele ivódott a nyakszirtjébe, a mellei közé, az arcába is. Ez a keserédes íz nyilván a parfüme, a toalettje illata, hozzá a férfi szaga, mert minden férfinak van szaga. Amál ezt már rég tudta, meg azt is, hogy ha ez a zsigeri dolog neki nem passzol, akkor le is út , fel is út. Volt egy fiú még  a régi életében, újabban már így hívta, aki értelmes volt, aranyos, kedves, intelligens, és először nem tudta mi a baja vele. Nem tudott közel kerülni hozzá. Nem akarta megízlelni,bele szimatolni, a három lépés távolságot őrizte. Egyszer a férfi magához húzta, akkor jött rá, nem tudna vele semmit sem kezdeni, nincs meg a zsigeri vonzódás.

Kissé állatiasnak tartotta a dolgot, hogy olyanok befolyásolják őt, mint a nyál, a szag, az íz, de hitt az ösztöneiben. Mert ösztönök nélkül elveszett volna már rég.

Az Andrásé finom illat volt. Nem egy ragadozóé, nem egy macsóé, nem is egy ártatlan bárányé. Valami rejtélyes, titokzatos illat, amibe jó volt bele szagolni. Az is tetszett neki, hogy mostanra mindene átvette a férfi testszagát. A ruhájától egészen a bugyijáig, és még beljebb.

Két napja voltak már együtt és még mindig többet akart. Maga sem tudta mit. Egyszerűen bele bújni.

Rámosolygott Andrásra. Meleg volt a mosolya és szokatlanul nyílt. András végig símított a karján. Így sétáltak a lakása felé.

A rossz előérzetek néha gyötörték a lányt, ilyenkor kutatta a világot, mi lehet az? Most semmit nem érzett, talán elhomályosították érzékeit a férfi felé irányuló intenzív érzései. Mindenét uralták.

Már a másodikon voltak amikor kapcsolt benne valmi vészjósló hang. Mint egy motor vagy kapcsoló, bamm, katt. De már késő volt.

Kamilla állt az erkélyen két kislányával. Lefele néztek a körfolyosóról, csodálták a kis udvarban kialakított sziklakertet.

- Anya, itt játszótér is lesz? Itt is vannak gyerekek, ugye? -

ekkor látták meg őket.

András eddig fogta a kezét, vagyis inkább a karját, de most elengedte. Ő pedig zuhanni kezdett. A látvány önmagáért beszélt. Ő kiszolgáltatva, pénz nélkül,abban a ruhában amit a férfi vett neki, hirtelen ezek futottak át az agyán. Persze ők ezt nem tudhatják, de ő igen, tudja. Ettől volt olyan kényelmetlen érzése? Ettől is. Hirtelen zavaró lett András szaga magán. Mindenhol érezte, a száján is. Le akarta törölni, hogy Kamilla ne láthassa, ne érezhesse.

Az ellenség ott állt szemben vele. Karöltve a múlttal és az emlékekkel. Élete nagy ellensége. Aki elvette tőle Ivánt, vagy ő vette el Ivánt tőlük, most meg a testvérükkel áll itt, akit a lányok egyébként is istenítenek.

- Kamilla! Nem szóltál.

- Meglepetésnek szántuk. Vásároltunk a lányoknak, és mivel nem jössz nálunk - jelentőségteljesen nézett Amálra,-  nem is értjük miért - így mi jöttünk Nálad.

- Ha a hegy nem megy Mohamedhez..... Mohamed,  hogy is van ez anya?

-  Mohamed megy a hegyhez - fejezte be András a mondatot.

- Akkor most mi vagyunk a hegy....- Amál még mindig szótlanul állt.

- .............én pedig Mohamed.

- Áhhhhh! Málnácska! Nem így hívta apám? VAgy rosszul emlékszem András?

A kérdés a levegőben maradt. A fiú higgadtank mutatkozott, de hűvösnek.

- Na lássuk, miket vettetek. Gyertek be! Maga elé tolta a lányt és Kamillának intett  a szemeivel. - Nem kell bemutassalak benneteket egymásnak.

- Oh, ezt megspórolhatjuk.

- Rég láttalak Kamilla.

A nő magasabb volt és szebb mint emlékezett. A többit nem tudta felmérni, mert András betuszakolta a legénylakásba.

Lili tudta amint átlépte a küszöböt Núnóék házában, hogy családba érkezett. Aztán rájött, egy közösségbe is. Mivel nem sok ideig udvaroltak egymásnak, már mint családtag ismerte meg a családot. A testvéreket, akik általában mindenről tudtak. Az anyát, aki inkább hallgatott, bár Lili látta, néha ordítana. Az apát, aki mindig kimondta, amit gondolt. Így aztán Amálról is szólt egyszer olyat, amit lehet nem is gondolt át, csak kicsúszott a száján.

" Aki egy öreg emberrel összeszűri a levet, az mind kurva!"

Lili nem állta meg szó nélkül, pedig tudta jól, egy apóssal nem illik nyelvelni.

" Amál nem kurva."

" Ejj kislyányom, te tanáltál magadhoz valót?"

" Amál szerette Ivánt."

" Vagy a pénzit még jobban!"

Lili tudta, hogy ha nem védi meg Amált, örökre magbánja.

" Ne ítéljen ilyen keményen, ő megérdemli a boldogságot. S ő az egyetlen ember a világon, akit a lehető legkevésbé érdekel  a pénz. "

Ekkor valami olyan történt, amin mindenki csodálkozott, mert egy cigány családban ritkán történik ilyen.  A fiú Lili mellé állt. Núnó szava mindig is mértékadó volt, vitákban, vircsaftokban,döntésekben. Hiszen el tudott tartani egy családot, és mert elsőszülött fiú volt.

" Apám, Lilinek igaza van. Amál rendes lány."

Az öreget mintha megütötte volna az áram, el is hallgatott.
A kor azért nem engedett a magáéból, néhány perc múlva mintegy maga elé suttogva még annyit mondott.

" Nálunk az ilyen mindig is lugnya vót."

De már csak magának mondta.
Lili kedvét pedig azonnal visszahozta, ha azt kérdezte:

"Hogy van a kisunokám?"

Mert akkor már várandós volt első gyermekükkel. " Jól vagyunk. "

" Na várj csak te lyány, zenélek neki egy kicsit. "

Ilyenkor kihozta a nappali bárpultján üvegvitrin alatt őrzött hegedűjét, majd egy félórát törölgette, pedig makulátlan tiszta volt az. S utána még ennyi ideig hangolta a hangszert. Olyankor legtöbben elmentek otthonról, a felesége motoyogott magában.

" Mán megint bolondozol te öreg, nem változol meg sose nekem.,..."

Mégis türelmesen várta mikor szólal meg a hegedű.
Közben főtt a leves, nyújtotta a rétest, szaggatta a nokedlit.  A tökösmákos rétesnél finomabbat életében nem evett Lili, várandósan meg egy egész tepsivel fel bírt volna falni.
Akkor mindig azt mondta Núnó anyja.

" Lassan kislyányom, lassan, mert elcsömölsz. Nem jó a gyereknek."

Szinte mindenre volt valami mondás, hogy mi a jó a gyereknek, és mi árt.

" Fiam , meg ne dobd a lyányt , mert meglátszik a gyermeken."

Akkor pédák következtek, hogy a családban kinek hol lett anyajegye, vagy valmi folt mert terhesen megdobták az anyát.

" Tudod, a kis Pirka lyányának egy málna fót van a mellye közt, mer az apja hozzá dobott egy szem málnát, mikor az mán nagydarab terhes vót!"

A másik intelmet Lili már álmában is fújta, és bár mint egészségügyi dolgozó semmi magyarázatot nem talált rá, de nem érdekelte a realitás, betartotta a dolgot.

" Ha megkíványsz valamit, abbúl egybűl vegyél."- Nem kell kérdeni se, csak vegyél. Érted, mert a kicsi azt kívánnya!"

Ez volt - e az oka, vagy nem, mindenesetre Lili egyszer az éjszaka közepén arra ébredt, hogy töltött káposztákat pakol álmában. Reggel elmesélte anyósának, aki abban a pillanatban mozgósított mindenkit.

" Hozzatok savanyú káposztát., Núnó, két szíp fejet, ez a lyány kívánós. "

Nem szabadott továbbá lengén öltözzön, a hasát el kellett takarja.
Jól esett Lilinek a gondoskodás. A lábait fel kellett tennie egy kis sámlira, mkor már vizesedett és semmit nem engedtek neki.

"A te tógod kislyányom, hogy pihenj."

Az öreg ha a fejébe vett valamit, senki el nem tántoríthatta. Így miután felhangolt, csak így hívta a műveletet, el kezdett cincongni. Ezt meg a felesége mondta így.

Vagy én és apám, szinte ugyanaz. Megjelent egy válogatás, melyben művészek vallanak arról, hogyan látják anyjukat, apjukat.

" Apám az udvarlóimat is szigorúan klottgatyában fogadta. A jelentkezők nagy száma miatt, meg hogy megkíméljen a  rossz választásoktól, a kérőket szellemi és fizikai próbatételek hosszú sora elé állította. " így emlékszik Gindert  Mariska - Klottgatyás angyal című írásában.

Apám szinte soha nem viselt klottgatyát. A cigányoknál ez tabu. A rosszindulatú kommentelőket megkérem, most hagyják el az oldalt, ne taperázzanak ez ügyben. Szóval a meztelenség, alul öltözöttség a  roma családokban no. A legtöbb oláh cigány család strandra sem jár, vagy ott leplekkel takarják magukat az asszonyok, a férfiak pedig max. a sült ponty miatt mennek.

Mi magyar cigányok lévén ennyire nem tartjuk a patyivot, ( szabályok) de sem anyámat, sem apámat nem láttam sűrűn alul öltözve, ez tény. Komplexusokat sem indítottak el bennem. Valamikor a Körös parton jártunk, még pici lány lehettem, tudom hogy apám jó úszó, később is mindig a mélyvíz nevezetű medencékbe ment, míg mi a pár centis vízben is úszógumival gyakoroltunk.

Ennek ellenére nálunk is eljött az a kor, mikor nővéremmel kilestük anyámékat. Azaz csak ki akartuk lesni őket, mert semmit nem láttunk. A szomszéd szobából lassan kúszva kúsztunk a belső tiszta szoba felé, és lám, anyámék aludtak. Összetörték az ábrándjainkat, vissza kúsztunk hát. ( ma már tudom, akkor törtek volna igazán össze, ha látunk is valamit)

Apám jóképű ma is, ördögien. Ez nem szubjekt, ha egy barátnőm meglátja, rögtön telefonszámot is kérne hozzá, rám való tekintettel nem kérnek csak.

Sármos, jóképű, komoly, elegáns, tartózkodó, megközelíthetetlen. Jobbára hangulatember, ezt tuti örököltem. Hozzá alkalmazkodni viszont nem volt könnyű. Sem anyámnak, sem nekünk. A jókedve mindenkit felderített, a balos napjai pedig rányomták pecsétjeiket a napjainkra. Most én követem el hasonlóan a  családdal ugyanezt, bár szeretnék ellene tenni, ne lehessenek kiszolgáltatottak az én kedvemjövésmenésének, de ez nem olyan egyszerű.

Szóval apám gyakran állított be nagy ajándékokkal az éjszaka közepén, nevetett velünk jókat az Apolló moziban, vagy autóztunk több száz kilómétert vele, amikor tollért ment. Nem lettünk követelődzők, legalábbis én nem.

Rosszabb napjain azt hiszem nem láttuk. Ha elkeseredett, mindig Ady képe jutott eszembe, olyan zaklatott arckifejezése lehetett. Anyámmal el is neveztük néhány éve  a zseniális Adynak.

Egyik kedvenc emlékem egy évzáróhoz kötődik, ma már tudom, rém büszke volt rám. Azt viszont sajnálom, hogy nem tudták kimutatni, anyám sem. Tehát évzáró, én új ruhát szerettem volna, és bár nem voltam valami csipkemániás kisasszony, anyán ragaszkodott a tisztes szép ruhákhoz, meg hogy hasonlóan legyünk öltözve nővéremmel, bár ő totál más alkat volt akkor is, meg ma is. Később  ezt majd kinőjük, stílusba olyan messze kerülünk egymástól, amilyen messze csak lehet. Én ebben is önmegvalósítani akarom magam, ő meg élni, és élni hagyni, megy a divat után.

Apám hát felültetett a ZUK platójára, ahol néhanap egyébként is berendezhettük babaháznak, amikor a ponyva  fel volt téve, és így közlekedett velünk. Azt hiszem nagyon mókás volt és különlegesnek éreztük magunkat. Egyszer a rendőr is annak találta.

Utolsó percben megkaptam az inkább édi, mint csini ruhácskát, sötétkék volt, fehér is piros kis pötyökkel. Ezt meg is örökítették velem együtt. A képen bamba arcot vágok, de ott ül mellettem mama meg anya, és olyan jó illatuk van, hogy ma is érzem. Mama kis táskával, retiküllel várja a bizumat. Anyám meg kötött ruhában van, úgy gondolom, nagyon extra hatást keltett. Kimondottan szép nő.

A képeken nem látszik nagyapám, ő majd otthon vár a kis padon, mindig elfoglalt, a falu első embere, várja a bizut és értékeli.

- Kiérdemelted az ötszázast. - Nem is sejtem milyen boldog, s mennyi álma meg terve van velem, milyen büszke, hogy az ő unokája lám. Egy évben nem kaptam ötszázast, s nem az ötszázas hiányzott, csak az elismerés, de az nagyon. Azt mondta, jövőre ha teljesítek, ezrest kapok. Tartotta a szavát.

Évek múlva már nem érti a szavakat, mikor szavalom hogy (nagyon fáj) , már nincs mindig észnél. Akkor már nem elfoglalt, nem csörög folyton a nagy fekete telefon, nem jönnek az átvevők, nem jönnek segítséget kérni, s nincs az udvaron a sok tollrázó.

Elhozza a család, mert nem lehet egyedül hagyni, meg egyébként is, nekem következik a ballagás.

folytatom..........

Lili gyakorlatlan volt családi ügyekben. Mióta az eszét tudta, egyedül élt. Pontosan még a tizenhatot sem töltötte be, mikor külön költözött. Nem kereste senki. Apja alkoholista volt, anyja robotolt, de a robot gyakran éjszakába is nyúlt, egy-két barátnő sejtette, hogy robotolni kell a férfi főnököknél is, úgymond fúróra címen.

Ezért ő külön ment, nem hiányoztak, ő sem hiányzott. Megállt a lábán, segédápoló lett, közben tanfolyam, még nem volt ennyi szigorúság munkavállalás - ügyben, szóval megteremtette  a magának valót. Két év múlva ismeri majd meg Amált, aki leginkább abban hasonlít rá, hogy egyedül van a budapesti világban. Biztos sokan vannak így, őt Amállal hozta össze  a sors. Azonnal felkarolta, mert Amál élhetetlenebbnek tűnt, aztán be kellett látnia, ez csak a látszat volt. A lány szívós és erős, nem kell a  vállán kisírnia magát.

Sokáig nm beszéltek a családjaikról, nem volt fontos. Ha egy műszakba kerültek, melóztak, kávéztak vagy olvastak. Lili hangosabb volt, Amál csendesebb. Talán az volt az áttörés, mikor Lili elvágta az egyik lábujját és Amál volt az első aki a segítségére sietett. Ellátta, lenyugtatta aztán átvállalta a műszakját, mondván, őt úgysem várja haza senki.

Ez megütötte  Lili fülét, mert őt sem várta soha senki. Ekkor valami megváltozott és kezdte keresni Amál társaságát. Többet akart tudni róla, egyre többet beszélgettek. Lili besétált több férfi karjába is, bár el akarta kerülni anyja példáját. Tulajdonképpen azért kezdte érteni az anyját, talán ő is menedéket keresett a  férfiaknál. Biztonságra vágyott, ölelésre, szeretetre. Lehet hogy a többi nő is?,

Mindegy volt. Felvette anyjával a  kapcsolatot, de az már csak két évet élt. Rákos volt, megmondták neki. Jól fogadta. Az apja nem maradt a házban, eltűnt. Valószínű vidékre ment valamelyik barátjához, haverhoz vagy mint mondta cimborához, abból volt elég. Lili a házban maradhatott volna, most is az albérletet választotta inkább.

A nagycsalád különösen idegen volt számára, már pedig Núnóéknál minimum tízen voltak egy időben. Felnőttek és gyermekek együtt, egy légtérben, mindenki egyszerre beszélt, a hangoskodásnak köze nem volt veszekedéshez, egyszerűen éltek.

A kicsitől nagyig mindenki bele szólt a napi ritmusba, mit hozzanak a boltból, ki mennyit keresett, kinek ki a kije, ki hova megy bulizni. Nem volt megszabva mikor lehet asztalhoz ülni, akkor ettek, mikor éhesek voltak. Tetszett a lánynak ez a szabadság. Nem volt kötött vasárnapi ebéd, feszengve végig ült vacsora, egy rántott hússal a  kezében is szaladgálhatott a gyermek. Az övéik ebbe a közvetlenségbe születtek bele.

Oda állhatott a tűzhelyhez, pedig nem volt nagy tündérke, kiélhette mindennemű kreativitását.Készített már odaégett piskótát, félig nyers kalácsot, ízetlen bablevest.Eleinte a zaj zavarta, aztán már várta a vidéken töltendő napokat. Kezdettől bíztak benne, de mindig gádzsi maradt, ezt el kellett fogadnia.Mindenki szerette, a kicsik is, a tinik is a családban, sok titoknak volt a gazdája. A család egyik mozgató rugója lett, nagyon is aktív szereplője.

- Íletkípes assszonyt hoztál, Núnó.

Ez volt az általános vélemény róla. Eleinte nem értette ennek a dícséretnek a súlyát, persze hogy életképes, aztán rájött mit is jelent ez. Cigányul  annyit,  a jég hátán is megél. Ez bizony nagy szó.

Gyermekként Amál imádott ickázni meg gumizni. Magában is eljátszott, két széket, azaz hokedlit az udvar közepére tett úgy két - három méterre egymástól, a székek lábaihoz rögzítette a gumit, amit akkor fillérekért lehetett venni a helyi vasasban és ő ugrált  a gumi közepén. Alsó, középső, felső szint, átugrás, áthúzás, hullámzás, mamus mindig féltette, vigyázz te lány, elesel, összetöröd magad. Barátnők híján általában egydül játszott. Nem voltak hétvégi pajtások, vagy mint a korabeli  osztálytársai, eljártak egymáshoz, akár ott is aludtak a másiknál.

Sokszor vágyott erre, mamusnak nem is merte mondani, mert mamusnak azért megvolt erről a véleménye, nem egészséges dolog az kislányom, azok mán fiúznak, meg mindenkinek van otthona, aludjon mindenki a saját ágyában. Így aztán nem voltak gyerekkori, meg diákkori barátnők, nem voltak bulik, meg haverok, srácok, akikkel lóghatott volna, nem ment el cukiba senkivel, mozizni se hívta soha senki később. Burokban élt, zárt meleg burokban. Csak kikukucskált onnan. Mamus halála éppen ezt a burkot törte fel.

- Tudsz ickázni?

- Haha, egy városi fiúból ki se nézed, mi??

- Nem úgy értettem.

- De, tudom hogy pontosan úgy értetted. De hidd el kicsim, nem olyan nagy ez az ország, nincsenek akkora távolságok, hogy ne ismerném a játékszabályokat.

Átugrálták a szürke macskaköveket, az Andrássy úton kiszöggelléseket kerestek, meg felfestett táblákat, ahol jól lehet ugrálni. Már esteledett, de ők úgy ickáztak, mint két kis jószág, akik eltévedtek. András burka más volt, de az is burok volt hosszú évekig. Apja híre és gazdagsága miatt nem barátkozhatott akárkikkel, ezért aztán nyámnyilának tartották, később eminensnek, majd magának valónak. Lement volna a térre, rúgta volna a bőrt, tükrözött volna a lányok szoknyája alá, elszívott volna egy spanglit, ha. Ha nem ő a kis Körtvélyessy. Anyja halála ezért volt számára is még nagyobb hiány, még pótolhatatlanabb űr. Most hirtelen végig gondolták, mennyi a közös bennük.

Mások, máshonnan jöttek, ngyon messziről. De ugyanazok voltak a gyermekkori álmaik, ugyanazok után sóvárogtak és talán mára ez sodorta őket egymáshoz. S igaza van Andrásnak, nem olyan nagy ez az ország ahhoz, hogy ne lehetnének ugyanazok az álmaik.

- Én a mákos bejglit szerettem  legjobban. Itt érzem az illatát....hmm. - nagyot szagolt a levegőbe, de az csok port és szmogot hozott, ezért az arca kicsit elfintorodott. - Gondoljuk azt, hogy ez mák. kis pici, apró szemű édesség.

- Én a mákos gubát, sok tejszínhabbal. A tejszínhab mindig lemaradt, mamus cukorral pótolta.

- Ezt nem hagyhatjuk annyiban. Pótolnunk kell.

A Rákóczi úton találták magukat hamarosan, még több macskakő, még több ugrálás. Egy egyszerű kis cuki, ahol alig volt két asztal, de nonstop és mindig friss minden, ez várta őket.

Állva ettek, az üvegpult olyan volt, mintha a hetvenes évek Nők a pult mögöttjéből léptek volna ki.

- Ez hiányzott Fraanciaországban. Ez a kelet- európai érzés, hogy van minden, de ez még nem luxus. Vagy éppen ez a kelet -  európai luxus.

- Aha. Nekem meg a tejszínhab.

-  A kisasszonynak tripla adagot kérünk, el is felejtettem. Ráadásnak még két gombóc tejszínhabot. Talán elég is lesz. - A középkorú nő bámulta, hogy a vékony kis termtésbe hogy fér el ennyi tejszínhab, de nem szólt.

- Mit igyunk mellé? Traubisódát?

- Pontosan. Honnan tudtad?

- Ne kérdezz, csak mindig kövess. Ez is hiányzott Farnciaországban, nem pótolja semmi. Sem  a lime, sem semmi extra hűsítő, mert a traubi a zöld kis üvegben az igazi. A gyömbér közelít, de az sem az igazi.

- Egyetértek.

- Ok. MAjd csinálunk pepsi napot is....

- Meg pogácsásat....

Kijövet autóbuszt kerestek, de előtte András eltűnt néhány percre. Egy doboz Hullalát hozott, pontosan tíz flakon tejszínhabot.

- Ennyi talán elég lesz.

- Ma estére??

- Van még nyitva bolt,,,,,,,meg hozathatok is. Tudod, egy telefonomba kerül.

- Őrült vagy.

- Majd meglátjuk.

 A tejszínhabnak természetesen más szerepet szántak, mint a puszta evést, vagyis evést is. De abból nem Amál kapott, inkánbb András a lány testéről. - Hány flakon van még??- az éjszaka közepén ezt kérdezte incselkedve Amál.

- Nyugi, van elég. De ha mindened ragadni fog, fürdenünk kell, de aztán megint mindenünk ragadni fog, és aztán megint fürdeni kell...

- Kikészítesz.

Valóban kezdtek a szemük alatt mutatkozni a fáradtság jelei, de szép karikák voltak. Boldog karikák.

- Ha netán valaki fényképez minket, majd retussáljuk. Te úgyis profi vagy ebben.

Hajnalban nyugodtan aludtak el, kimerülten édes álmokat kergetve, hajkurászva tejszínhabbal a boldogságot.

Az Egy asszony illata nem okozott csalódást. András már vagy fél tucatszor látta, Amál is szerette ezt a filmet. Amint a műsor újságot figyelték, a klasszikusok mozijában, mindketten erre böktek. Elnevették magukat. A moziban mindent betöltött a friss pattogatott kukorica illata, és a mézes sütié, amit speciálisan itt árultak. András még film közben is kiosont utánpótlásért, mondta is később, tudja hogy szentségtörés ott hagyni a filmet, de muszáj még a mézesből enniük.

Kényeztették magukat. Mivel alig voltak néhányan a néző téren, oda ülhettek, ahova nekik tetszett. Tágas és szellős volt a tér. Megcélozták a leghátsó sort, sütiztek, egymás szájába adva a mézes finomságot, csókolóztak, ezt sem lehetett kihagyni, és András masszírozta Amál lábfejét.

- Kérem a lábad. Nem, nem ezt a balt, a másik balt.

- CSssssssssssss.

- Jó, add már.

Ilyen érzésben talán soha nem volt része a lánynak, ennyi pontról kapni az izgalmakat. Rendkívüli érzéki gyönyör volt az egész. A tangó jelenetet nézni, enni az álom sütit és a csakrák végződését úgy masszírozta a fiú, mint egy szakavatott.

- Te ezt tanultad.- súgta Amál.

- Most tanulom és egyben gyakorlom is. Elnézést ezért.- miközben tudta, mert érezte hogy tökéletesen csinálja, a lány ellazult egészen.

- Elnézem.

Néha a fiú minden előrejelzés nélkül beleszagolt a hajába, vagy csak belebújt. A lány pedig a mutató ujját megfuttatta annak arcán. Ez a finom nyíltság eddig nem volt egyikük jellemzője sem, most meg mintha a védjegyükké válna.

Egy idő után kényszeríteni kellett magukat, hogy csak a szeretett filmre koncentráljanak, mert a másik jelenléte potenciális zóna volt, zóna, amelyre rá kellett lépni.

Miközben ment a stáblista, ők már néhány perce csókolóztak. Nem volt megállj, nem volt szabály, a légszomjhoz volt hasonló ez az izgalom.

- Gyere utánam. Kérlek, kérlek, kérlek, kérlek.

Nem kellett kétszer mondani. Bármilyen megítélés a semmmibe veszett, mert ők a mozi hátsó zugában szeretkeztek. Mint két kölyök, akik nem bírnak várni. Annyi mindent kellett pótolniuk. A veszély csak fokozta az izgalmat, bár igazából ezzel sem törődtek.

- Megőrültünk mindketten. - így konstatálták kijövet iménti cselekedetüket.

- Aha. Számoljuk, Bohém, Stand....

- Jó. Állj. Több ilyen nem lesz, míg Amál a nevem - áááááááááááááá! - de Amint András a fenekét megszorította, elakadt a lélegzete is. Tehát amíg AMááááál, hééééééééé!, a...........

- a neved. Különben is Málna vagy, harapnivaló, édes, néha kissé fanyar,áááááááááááh, - most a lány vágta hátba - gyümölcs. Gyümölcslé, gyümölcstál, gyümölcsös szirup, izé málna cukor. - Nem bírta magát lelőni, olyan boldog volt.

- Szirup, pálinka, piros érett .......szeretlek.

Ez csak hirtelen szaladt ki a száján, de nem bánta.

- ...........egyelőre.

Amál még arra a kijelentésre válaszolt, hogy nem lesz több nyilvános szex.

- Na persze. Egyelőre.

Az őrület jellemezte mind a két fiatalt, ez igaz volt egész eddigi két napjukra, az őrület kergette őket egymáshoz. Az hogy végre beteljesíthessék ennek a valaminek a parancsát, kábítószerként hatott rájuk. Még akartak belőle. Egyre többet, egyre többször, egyre több helyen.

A fiú rettentő komoly képet vágott, soha nem volt még ennyire felszabadult. Mindennek érezte magát, a lány nélkül semminek.

A délelőtt elszállt, a dél is ágyban találta őket, a délután kezdte nyitogatni a szemüket. András két capuccínóval a kezében leült az ágy szélére.

- Délután van. Van terved mára?

Tervek, nos, azok voltak Amál fejében még múlt nap is. Kimenni újból vidékre fotózni, képeket rendezni egy pályázatra, Liliék gyerekeivel játszani, talán elmenni vásárolni nekik valamit. Tervek közt szerepelt a számlák befizetése, a lakása  renoválása, mármint a kis házé, mert új fűtés kellett. Egy bélelt kandallót szeretett volna rakatni, ez még pénz függvénye is volt.  A tervek között eddig András nem szerepelt, csak az álmok között.

- Több mindenről lekéstem. Ööööööö. Nem is tudom.

Zavarba jött, mert egy kissé szétszórt volt, se elég ruha nála, se piperecuccok, elég  pénz, tulajdonképpen semmi. Hiszen csak egy estére indult, a megnyitóra.

- Mozi? A belváros ilyenkor meglepően szép. Nyugalmas is vélhetően.

Amál gondolkodott, mert ezzel megint telt az idő, de a gondolatait ki akarta iktatni, az ösztöneire akart hallgatni, még nem tisztult ki a feje. Hiába gondolkodna ugyanis mi az akadálya hogy együtt maradjanak még, mert a keze, lába, csípője, vére maradni akar a férfi mellett. Még többet akart belőle, többet és többet. Hallgatni, megismerni, nézni, figyelni a keze mozgását, ahogy tartja a csészét, ahogy a szempilláit leereszti, ahogy hátra simítja a haját.

- Benne vagyok. Csak szükségem lenne némi ruhára.

- Megoldjuk.

Kéz a kézben sétáltak, egy kicsit mindketten elkalandoztak. Amál mióta Iván meghalt, nem bízta magát rá senkire. Semmilyen értelemben. Iván neve szóba sem került, sem másé a családból. Még a gondolat is terhes volt a lánynak, súlyként nehezedett a lelkére.

- Köhömmm. Köhömmm. Figyelem, ez egy jó kis bolt.

Megálltak a Soul előtt és beléptek. Éppen Amál mérete volt minden, S meg Xs, kik vásárolnak itt? Az árakból ítélve menők. Vagy modellek, a kis méretek miatt. Szégyellte magát, hogy a fiú fizet és nem tudta mit válasszon. Egyszerű fekete nadrág egy fehér pulcsival, jó lesz. Az árától majdnem elájult.

- Nem szoktam itt vásárolni, vagyis elszoktam a vásárlástól is. Nálunk van egy kis bolt és kész.

- Ne szabadkozz, így tökéletes.

Az is volt, a fiú elragadtatva nézte. A haját újból leengedte, tudta hogy András így szereti, és egyszerűen elegáns volt.

- Várj!

András levett egy sálat, és a nyakába illesztette. Fehér volt az is, apró ezüst csíkokkal. Finom volt és meleg, hamarosan betöltötte a lány illata.

- Ez még a tied.

Nem volt szokása ruhákat venni nőknek, de most adta magát az alkalom. Eszébe jutott, mikor apja rábízta a parfüm vásárlást, ettől kissé borús lett. Pontosan érezte  azt  a szorítást a gyomrában, mintha bele vágtak volna, mikor járta Párizs utcáit Amálnak parfümért. Akkor nem mondott nemet az apjának, mert miért is tette volna, de nagyon nehezére esett. Felidézni  a vágyott lényt és szemtelennek érezte magát , mert állandóan a testére gondolt. Milyen régnek tűnt most mindez,. Párizs, Marie, a család,. apja, mikor először látta a cigánylányt, a sok menekülés.

- Fizetek.

Mindketten tudták, hogy néha közéjük áll az az árnyék, ami a múlt,  de át akarták ugrani.

Az újabb  félreértés újabb ék volt közöttük, amit nem is lehetett megmagyarázni. Amál pedig gyenge volt már a plusz körök megfutásához. Úgy gondolta, ha valami adja magát az életében, azt elfogadja, de nem hebrencskedik többé. Nem lesz minden lében kanál.
Bárdossy váratalanul átölelte a derekát, túl bizalmasan, ami mindkettejüket meglepte, egyszersmint Andrást valami alig észrevehető gúnyos kis fintorra készetette. Na, ezért nem futok én plusz köröket, gondolta a lány, fölösleges lenne.
- Akkor készülődsz kicsi lány? Átmegyünk a Bohémba ünnepelni.
Amál éppen válaszolni akart, hogy kimerült, és még végig kell bumliznia  a városon, meg nem is tervezte, de András megelőzte.
- Megyünk. Most azonnal?
Bárdossy értette a célzást, a keze lassan lehanyatlott a lány derekáról. Pedig tökéletesen kezére állt, gondolta. De mivel Körtvélyessy még fél órája azt mondta, őt csak a kulináris élvezetek érdeklik, adott esetben műgyűjtőként jött, látnia kellett hogy a kulináris élvezetei közé tartozik Amál is. A hanghordozása nem tűrt több kérdést, elegáns volt, de határozott.
- Akkor plusz két fő, vettem. Népes kis társaság leszünk. Öt perc, jön a taxi, a titkárnőm mindent rendez.
- Átsétálunk, köszönjük.
Bárdossy már másodszor kapott kosarat két perc alatt, most rajta volt a sor.
- Ne sérts meg András!
- Dehogy, csak itt van öt percnyire és jól esne a friss levegő.
Csakhogy Amál is be akart kapcsolódni ebbe a furcsa párbeszédbe, amiből őt teljesen kihagyták, pedig éppen róla szólt.
- Jó lenne taxival menni, túl fáradt vagyok a sétához.
Bárdossy szemében egy kis csincsilla tükröződött, győzelemittas röpke mámor, semmire nem való kacérkodás, hogy lám, ő tudja mi kell a nőnek. András elfogadta a döntést.
- Akkor várunk.
A lány nem tudta elképzelni, hogy  a férfival együtt sétáljon, túl bensőséges lenne, ő pedig túl zavarodott. Bár a friss levegő nem ártana.
A kocsiban százszor is megbánta a mondatot, hogy autóval jöjjenek. Megnehezítette a saját dolgát. Először is be kellett verekedniük magukat a  taxiba, mivel tömve volt már. Olyan szorosan ült András mellett, hogy kénytelen volt egyik kezét áttenni András lábára, mert egyszerűen nem volt maroknyi hely sem. András megfeszült és olyan szótlan lett, mint egy hal. Arcizma sem rezdült, de  a zajoló utasok legalább oldottak valamennyit a feszültségből. Ráadásul a beszállásnál és kiszállásnál is egymáshoz kellett érniük, a kezét fogta András, miért nem jöttek ők gyalog? Átkozta magát, balga nő.
Végre bent voltak.Valahogy csillapítani kellett az idegességét, s bár soha nem ivott, most a rendelésnél egy alkoholos koktélt kért. A fiú figyelmét ez sem kerülte el. Szerencsére bent szellős és tágas volt a terem, elég langyos hangulat, nem izzó, de nem is lapos.
Leült egy karosszékbe és kifújta magát. Egy pillanatra lehúnyta a szemét és lazítani próbált.
- Nincs semmi baj Amál. A képeid jól fogytak, a munkád elismerik. Szerintem még jutalmat is kapsz.
András hozata  az italát, szavai olyan kétértelműek voltak, hogy a lány szemei csak úgy sütöttek, mit képzel ez magáról, tűnne el. Cinikus dög. Mikor változott meg ennyire?
- Ne haragudj András, tényleg fáradt vagyok.
Annak szemében most először látta azt a kis boldog törpét, akit mindig úgy szeretett. A melegség, nyugodtság és szeretet színét.
- Jó. Pihenj. Itt vagyok melletted.
A következő három - négy perc nem volt más, mint a másik teljes érzékelése és létének beszívása.
- Nem hagyhatod ki a táncot a főnököddel, mert túl nagy a sikered kislány!
Bárdossy megint megjelent, megint a legrosszabbkor és megint tönkre tett mindent.
Amál kénytelen - kelletlen felállt és a táncparkett felé indult. Már semmit sem várt az estétől, a koktél tette vagy azok a boldog percek a fotelben, ellazult.
A ritmus vitte, Bárdossy biztos irányít volt. Ha egyáltalán nem tudott volna táncolni, akkor se vette volna észre senki, mert a partnere profi volt.
- Honnan ismered Andrást?
- Hosszú történet.
- Ahhh! Az öreg, Iván, tudom már....nem kapcsoltam össze a szálakat.
Közben arra gondolt, hogy a kis fekete mind a kettővel kavar, mert az nyilvánvaló András nézéséből, hogy kell neki a nő. Most is élesen bámulta őket. Erre ő megdöntötte a lányt és combjait annak combjaihoz dörzsölte keményen.
Amál mire újból a normális testhelyzetben volt, András mellettük táncolt egy amazonnal, egy szőke bombázóval, akinek combjai az egekig értek.

86.

A következő percben már András ölelte. Egyszerűen lecserélte a bombázót rá, és a nehézbombázó most a pörgős Bárdossyval lejtett. Nem volt lényeges, hogy milyen zene szólt, erre később sem tudott visszaemlékezni, pedig fel akarta idézni. Azt sem tudta, gyors-e vagy lassú. Minden bizonnyal valami a kettő között, de nem tudná megmondani.
- Meleg vagy.
András ennyit mondott  és úgy ölelte mint aki soha nem akarná engedni. Lehet úgy ölelni, hogy tudod egyszer elengednek. Ölelték már így  a lányt és azt is tudta mindig, mikor engedik el. Legalábbis általában, de volt hogy kizuhant az ölelésből. Ez éppen az az ölelés volt, amiről tudta hogy akkor engedi el, mikor ő bontakozik ki  a karjaiból, neki pedig nem volt szándékában. Meglepődött, mert érzett valami remegést Andrásban, ami félelem., vágy, egyszerű testi reakció volt nyilván, amit ő váltott ki, de nem tudta azonosítani pontosan. A teste jelzése volt és megpróbált válaszolni, megsimította a karját, mintegy megnyugtataóan, egyszersmint birtoklón. Valami képtelen érzés jött, birtokolni kívánta Andrást. Kijelenteni, hogy hozzá tartozik, megmutatni, hogy az övé. Szorosan ölelte, szinte kapaszkodott belé. Közben ő is reszketett, de ez csak akkor tudatosult benne, mikor András bebugyolálta.
- Ne reszkess!
Most kellett innen elmenniük, lelépni, mert ott helyben egymásba bújtak volna.
- Akarlak, jobban mint bármikor Amál.
A lány ezt hallotta, de később ezt sem tudta felidézni, hogy kérdés volt - e, kijelentés, vagy felkiáltás. Olyan homályos volt minden, a szavak,a zúgás, a távolodó hangok és zörejek, a teste már csak egy valamire reagált, András testére. Tulajdonképpen minden egyszerre zúgott és zsibogott, de ő csak a fiú felőtestére vágyott, hogy megérintse, aztán lejjebb másszon a keze, és kioldja az övét.
Mindez néhány másodperc törtrésze lehetett, vagy napok és hetek, talán hónapok. Nem volt idő. A Bohém folyosóján csókolóztak és azt keresték hova lopózzanak be. Egy ajtó nyitva volt, András annak az ajtónak döntötte, valakik ott jöttek - mentek, csodálkoztak, még mondtak is valamit, nem volt fontos.
Az ajtó befelé nyílott, elég volt Andrásnak egy kicsit lenyomni a kilincset, az engedett. Sötét volt, valami mégis tört fényt adott, lehet hogy egy ott felejtett éjjeli lámpa, vagy valami műszaki cucc, zenegép, ezt sem tudta Amál később azonosítani.
András még mindig remegett, mégis őt masszírozta, ölelte, falta, szívta magába, az ő reszketését, félelmét, vágyát, szagát meg ízét. A ruhái eltűntek, András már a bugyiját is levette, és két combját finoman szétfeszítette, hogy megízleleje őt.
- Nagyon finom vagy, finom  az ízed, megbolondítsaz. Megőrjít a finomságod.
A padlóra már rég ledobott valami párnát, vagy köntöst, szőnyeget, akármit, de meleg volt. A kezei  úgy fonták át a lány kicsi alakját, hogy a meztelensége nem is látszott. Szinte mindenhol érte.
- Érezni akarlak még, még, még.
Mindenhol csókolta, a szemhéját, a haját,  a füleit, az orrát, a száját épp csak érintette, majd a hasát, és újból ott, ahol a legérzékenyebb. Teste középpontja reszketett, az izgalomtól tombolt csillapíthatatlanul. Amál nem tudta visszafojtani a kis sikolyokat, egyszerúen szétpattant az érzékektől.
Mikor nem bírta tovább, sürgetőn kérte:
- Gyere, kérlek gyere!
A fiú fölé hajolt és benne volt. Ahogy még soha. Nem lehetett szétválasztani a testeket, a sima a hullámossal, az egyenes az egyenetlenné vált eggyé.
Amál mellei beleolvadtak a fiú mellkasába, annak lábai körbe ölelték, teljesen átérte. Az időt percekben vagy másodpercekben nem lehetett már mérni, inkább sóhajtásokban, jajgatásokban, lihegésekben és sikolyokban.
Hány lihegés, hány jajj hangozhatott el? Ha valaki az ajtó előtt állt volna, az később elmondhatta volna.
A testi őrület lassan csitult, mikor megkapta a test, ami neki jár. Az utolsó rezgésnél András lenézett a lányra és azt kérdezte:
- Megengeded?
Pontosan nem tudta mit is, csak sejtette és bólintott. A fiú beléfojt, teljesen megfeszültek mindketten.
Ennél mélyebben már nem lehetett.
A fizikai törvények megdőltek vagy csak szüneteltek-e, vagy a súlytalanság állapotába léptek, ezt sem lehetett volna megmondani, azt azonban igen, hogy a lány  a maga egyhatvanjával, igazából még azt sem érte el, egy ötvenöt volt pontosan, csak tette hozzá csalásból olykor öt centit, egyáltalán nem érezte a nálánál sokkal erősebb férfitest súlyát. Vagy fizikai csoda volt ez, vagy természetellenes anyagi törvényt képeztek, ezt még átgondolja később. András egynyolcvannál is több lehetett, vállai nehezek és a lábai hosszúak. Mégsem érezte tehernek, mint egy kisbabát, úgy karolta át még a lábaival hosszú percekig. Most tért vissza az idő, hallani lehetett a másodperceket, minden lelassult.
Nyugalom költözött sz ismeretlen szobába, fészek lett a lakatlan hely.
András most pózt váltott és magára emelte a lányt, úgy karolta át izmos lábaival. Közben néhány szál szőr csiklandozta, ezért az mosolygott.
- Kaján vigyori vagy.
- Vigyori mogyori, ühüm.
- Szeretem ezt a vigyori mogyori bugyorit, nyamm.- Beleharapott puhán az orrába.
- Hééé! Ez az orrrom.
- Tudom és pisze, sokszor láttam már. Szabálytalan kis pisze, ezért olyan izgalmas orr.
Amál mellei szabadon voltak még mindig, sötét bimbói kitüremkedtek a világos testszínből. András sem öltözködött, anyaszült meztelen feküdt tovább és nyugodtan ölelt. Nem volt más dolga.
- Most rágyújtanék.
- Hát tedd azt.
- Nincs nálam semmi.
Csak most néztek körbe. Nem is iroda, nem is nappali, nem is szoba, így minden egyben, volt kávégép, íróaszatal, csocsó a sarokban, két pamlag, még egy kihúzhatós heverőféle is. Ezt nem is vették észre. A falon sok minden lógott, nem érdekelte őket.
- Jó hely ez a Bohém, kisasszony.
- Jó hely.

A cinkosság olyan rebbenékeny valami, amire nagyon kell vigyázni, mert hirtelen tova tud tűnni. András még tartóztatni akarta és tudta hogy Amál is így van ezzel.

- Az ajtó nincs bezárva, kislány.

- Már nem vagyok kislány, miiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii?

- Az ajtó, egyszerű hétköznapi használati tárgy, tudod ajtó csipkelődött  a fiú.

- Ne viccelj! Amikor bejöttünk,- itt kissé elpiriult, mert valóban ajtóstul rontottak a szobába.

- Ezt nem hiszem el, és mi.....

- Igen, miközben csókoltam a csodálatos és ennivaló testedet, addig végig nyitott ajtónál tettem, teljesen szabadon. Ez egyfajta merénylet, így visszagondolva. Mivel nem találtam kulcsot, úgy maradt.- Kissé megijjedt hogy a lány ezért megharagszik,és valóban merényletként értékeli,  de az hangos kacagásban tört ki.

- De András, rajtunk még mindig nincs egy szál ruha sem.

- Oh! Valóban hölgyem. Ezen segítenünk kell.

Olyan valami történt ezután, amit Amál soha nem felejt el, mert azt tudta, hogy soha nem akarja majd elfeledni. András előbb kis puszikkal végig csókolta, és apránként, nem sietve, nem félve semmitől, felöltöztette. A bugyinál elidőzött, a mellein végigsiklott a kezeivel és aztán eligazított mindent komótosan. Kifésülte Amál arcából a haját.

- No, most már teljesen komfort állapotban vagy.

Ő maga pilanatok allatt felkapkodta a ruháit. Kiosontak, hátra hagyva illatukat, ízüket, egy kissé a szerelmüket. De mindketten tudták, hogy nem akarják ott hagyni, folytatni akarják.

Ezért mindketten hallgatagok lettek, csalták még az időt, amit együtt tölthetnek. Szerencsére már nem találkoztak senkivel, azaz néhány részeg fazonnal, akik ott voltak a kiállításon is, de azok már nem adtak rájuk semmit.

- Hol alszol?- a mondat olyan csekélyre sikeredett, olyan gyengécskére, alig hallhatóra. Félt  a választól.

- Liliék várnak, hívok egy taxit. Te?

Amál benseje dübörgött, rázkódott, de nyugalamat parancsolt magára.

- A belvárosban van egy régi lakás, a családé volt valamikor. - itt elakadt, nem tudta folytatni.

- Értem.

Amit a szavak képtelenek kifejezni, azt a kéz tudja csak. András keze önkéntelen indult és magához szorította a másikat. Ebben több volt mint egyszerű ölelés. Ebben benne volt a szerencsétlen kezdet és a kérdéses jövő. De  a ma meleg ölelése is. Szorította a lányt a lépcsőn, az pedig nem tiltakozott.

- Maradj velem.- ennyit súgott a fülébe, és az nem kérdezett visza, hogy csak arra az estére, holnapra vagy életük hátralévő részére.

Amál megcsókolta az arcán, majd végig a homlokát, és nem tudott betelni a látvánnyal, vagy az érzéssel, hogy végre csókolhat. Előlről akarta kezdeni, maga is meglepődött ezen a szemérmetlen nyíltságon, ezen a mindenre fittyet hányó vadócon.

- Akkor most elindulunk.

Hogy az este tette - e a mondatokat olyan kétértelművé, vagy azok valóban azok voltak, már nem lehetett követni. Igen, elindultak egy úton, ezt mindketten érzékelték, bár pontosan az érzékektől ittasan.

Inni akarták a másikat. Megint ott volt az a késztetés, hogy a másikba bújjanak, és onnan ne meneküljenek ki, ne találja meg őket senki.

- Gyere.

András futni kezdett, magával húzva Amált. Már jócskán hajnalodott, az első villamosok kósza utasai lébecoltak, nem akaródzott munkába menniük. Jött egy fiatal lány, vagy inkább aszony, kezében reklámyszatyor, ételhordó, már a napra gondol. Mit visz majd haza, mit eszik a család, a csajka tartogtaja majd melegen az ételt. Fülében mp3 volt, más utakon kóborolt. Talán gyermekei még az ágyban, és ő valemelyik futószalag mögé áll néhány perc múlva, amint átlépi a gyár kapuját. Fél szemmel ő is látta a futva is ölelkező párt és arra gondolt, ezek röpülnek.

Talán ő is röpült már életében, talán volt ilyen szabad és önfeledt, nem szakadt rá ennyi teher. De most megérkezett a villamos, és ő felszállt, monoton módon felkaptatott, majd helyet foglalt középen, mintha kibérelte voilna azt a helyet. Nem szeretettt sem nagyon elől, sem nagyon hátul ülni, talán ösztönös védelem, talán csak megszokás. Nézte az immár üres üveget, nem látott ki azon, a gondolatai nem engedték. Bambult.

A hajnal bamba volt, már ébredező, de még aludni kívánkozó. Kukásautók, locsolók, a város kezdett lassan éberré válni.  A munkások hangos füttyszóval kísérték Andrást és Amált, tapintották a szexuális feszültséget köztük, és ennek adtak hangot.

Hosszan fütyültek, András arra gondolt, ez amolyan csibészes fütty, ő ezt soha nem tudta. Mikor az osztálytársai már javában így füttyentgettek a lányok ablakai előtt, vagy a foci pályára menet, vagy csakúgy az utcán egy jó nő után fordulva, ő akkor sem tudott így füttyenteni.

Egy pillanat volt ez is, mint most minden,  és még annyi idejük maradt, hogy végig nézzenek egy öreg nénit, aki a piacra mehetett. Vagy csak megszokta a lába a menést és az vitte, céltalanul, önkéntelenül. Amolyan kockás kis koffert húzott maga után, amibe egy fél szoba is elfér, jóllehet csak egy darab kenyér és egy liter tej kerül majd bele.

Már ott álltak a több száz éves ház előtt, annak jellegzetesen csipkés homlokzata és szürke talapzata, na meg magas ablakai, óriási kapuja előtt. Amál egy ilyen nagy ajtóban túl kicsinynek hatott, már - már elveszettnek.

- Itt vagyunk. Erre.

A fiú végig vezette a körfolyosón, majd lépcsők következtek, és újabb körfolyosó. Immár a másodikon voltak, onnan néztek le. A gang rendezett volt, tiszta, macskaköves udvar, jellegzetes belvárosi szagával - az udvar benseje parkosított, kis cserjék, néhány tuja. Szép - ez futott át Amálon, gondozzák.

Mályvák az ablakokban, néhány lakás előtt még fikuszok, vagy pálmák. Igénytelen virágok, azt mondják, mégis éppen az igényességet jelentik.

- Itt vagyunk.

András megállt egy felújított lakrész előtt, ez kicsit különbözött a többitől. Új vakolat és új nyílászárók. Szimpatikus lakás. Virágok nem voltak, de néhány rács igen. Ebből is látta a lány, hogy nem sűrűn használják. A vaskos kulcscsomóról lekerült a kulcs és bent voltak.

Hosszú folyosó, óriási szobák. Nagy nyitott terek, sok hatalmas ablakkal. A belmagasság iszonyú nagy, egyenes falak, némi üresség.

Férfilakásnak éppen nem volt mondható, még annak se, mert nem volt belakva. Néhány ikeás bútor, előszobafal, étkező, neonok. Egy állólámpa és fogas, előszoba tükör. Halvány bézs volt a meghatározó szín. A nagy tükör és a sok ablak sok természetes fényt adtak, vonzóan elegánssá téve a helyet.

Reluxák is voltak felszerelve, dohányzóasztal, a nappali részben könyvespolc, alig néhány könyvvel. Egy cd - állvány, árván. Lakatlan sziget.

András bevezette a hálóba, óriási nagy volt. Nyitott ágy, nagy, akár négyszemélyes. Felhúzott ágynemű, tiszta ez is. Terrakotta, rögtön megszerette a lány. Mindez csak pillanatig tartott, mert András már ledöntötte a lábáról.

Ahogy ezt mondta a fiú, Amál nem tudta eldönteni, ellenséges - e vele. Vagy birtokló, a hanghordozása nem árult el sokat, tiszta volt, minden zöngétől mentes. Egy pillanatra olyan áramlat öntötte el, amely majdnem legyőzte a lábait és úgy érezte, elájul. Túl sok vér jutott az agyába, a lábai viszont elerőtlenedtek. Nem tudta pontosan, mennyi ideig tarott ez az állapot. Abban bízott, hogy mindez néhány másodperc volt. András megfogta a karját, mert látta hogy nincs minden rendben.

- Látom, megleptelek. Nem volt szándékos. Ne haragudj.

Közömbös volt és tartózkodó. Közben a karja biztosan tartotta Amált, mégis egy idegen beszélt hozzá. Amál egyszerre érezte Iván jelenlétét, az elhagyott házat, Kingát, Kamillát, a kislányokat, papus óvó szavait, a kórházi élet szagát, a reggeli felkelések örömét, valamennyi emlék és érzelem egyszerre akart helyet kapni az agyában. Alig kapott levegőt. Állj, lassíts, intette magát. Ez nem hatott.

András tagolt szavai azonban lassan eljutottak hozzá.

- Ne aggódj. Nem vagyok kísértet. Talán szólnom kellett volna, hogy itt leszek, de nem volt biztos egészen ma délutánig. - S mivel látta, hogy  a lány még mindig össze van zavarodva, s nem egészen tudja hol is van, folytatta.

- A munkám miatt vagyok itt. Egy jogvédő szervezetet képviselek, itt Budapesten. Néhány hónapja itt élek.

Látta, ahogy a lány lassan magához tért, s egyszerre csak elengedte. Befejezte  a beszédet is, ami újra bizonytalanná és elesetté tette azt. Azt hitte, András azért beszél hozzá, mert örül hogy látja, közben csak meg akarta nyugtatni. Rábólintott a hallottakra. A kép felé fordult.

- Tehát már a tiéd.

- Nem tudtam, hogy te készítetted.

Mivel Amál nem szignózta a képeit, így csak az tudhatta ki is az alkotó, aki utána kérdezett, vagy megvette a képet. Amit András mondott, az nem volt egészen igaz. Valahonnan mélyről sejtette hogy ki a kép szerzője, de ezt nem tudta volna megfogalmazni. Egyszerűen emlékeztette a kép az egykori Málnára, arra az estére mikor megcsókolta, s mindarra , amit a lány jelentett neki.

- Remélem, nem bánod hogy az enyém lett.

A lány megrázta a fejét. Úgy tűnik visszatért az a szokása, hogy csak bólogat, integet meg metakommunikál. Ideje lenne összeszednie magát és megszólalnia. Ehelyett elkezdte bámulni Andrást. Gondolkodás nélkül, szégyentelenül. Túl sokáig nézte az arcát, ami sokat változott. Öregebb lett, de szép. A nemes vonások még jobban érvényesültek, s most még inkább emlékeztette az anyjára. Ahogy mondták, Ivánból egy szegje ami nem sok, annyi nem volt, de ez most még inkább láthatóvá vált. Talán az idő csak erősíti anyai génjeit. A keze a vékony hosszú ujjakkal és szabályos körmökkel mindig meglepte. Még nem látott ilyen igényes és nemes kezet. Bal csuklóján órát viselt, egyszerű barna bőrövvel. Szokása szerint kék ingben volt, amit kicsit feltűrt, így még az alkarja is látszott. Ami viszont újdonság volt, farmert hordott. Régen csak otthon látta így a lány, most viszont a megszokott öltönynadrág helyett lazább viseletet engedett meg magának. Hosszabb volt a haja mint emlékezett, egy - két szál belógott az arcába, a feketesége érdekes kontrasztot mutatott hófehér arcával és nagy fekete szempilláival. Tulajdonképpen tökéletes férfiarc volt, sőt az egész alak annak volt mondható, legalábbis Amál még nem látott nála szebbet. Elszégyellte magát, mert túl sokáig bámulta, az pedig félre értette.

- Ne keresd bennem az apámat, mert úgysem találod.

A M.A.F.O.T. kiállításai mindig színvonalasak, ám meglehetősen belterjesek voltak. Művészek, családtagok, néhány szervező. Kritikusok, egy-két média képviselője és gyűjtők. A nagyközönség csak a bemutató után jelent meg, amennyiben a kiállítás folytatódott. Ahogy Amál fél füllel hallotta, máris sok fotó kelt el. A legnagyobb gyűjtőket hívták Bárdossy szerint, Bárdossy volt az egyetlen, akit ismert a társaságból. Ő mint mindig, most is zizegett, pörgött és folyton valakivel tárgyalt. Nyolc fotós képei lógtak a falakon, ez meglehetősen széles kínálat volt, láthatóan értékelték a jelenlévők. Amál legtöbb fotója fekete - fehér volt, mindössze három képe volt szines. A színekkel még csak kísérletezett, ám a fény - árnyék játékát már a magáévá tette. Ennek ellenére látta, hogy sokan nézegetik  a három színes képet. Mindhárom Máriapócson készült, a híres zarándokhelyen, ahová több tízezer cigány jár . Nem a búcsú idején fotózott, mert lecsúszott az eseményről, másrészt nem bánta, ha nem a tömeg hangulatát adja vissza. Bár annak is meglenne a varázsa, úgy gondolta. Amint csak lengedeztek az emberek, könnyedén tudott fotózni, és az áhítatot tudta visszaadni teljes valójában. Ez lett a képek címe is. Áhítat. Olyan átszellemült alakok voltak a képen, akik valahol álom és ébrenlét, e világ és a szellemiek között, Isten és a földi halandók pályája között járnak félúton. Mintha lebegnének, könnyűek lennének és gondtalanok. Átszellemült arcok, ahogyan hitték és mondták, bizonyságot is tettek róla, a Szentlélek ereje látható arcukon. Csodás volt látni és megörökíteni e mély  hitet.

Amál szerette ezeket a képeket is, de Blanka fotója volt számára az űberelhetetlen még most is. Vissza - visszasétált a képéhez, nézegette és szívéből sajnálta, hogy talán még ma rákerül  a felirat, eladva. Bárdossy néhány lefutott kilóméter között odaszaldt hozzá, és jelezte a képei kelendők. Nyugodjon meg, a munkának meglett az eredménye. Még hozzá tette: Mindig is tudtam, hogy jó szemem van a tehetséghez. Gyöngyszem vagy édes.

A becézés bármilyen formája megrázta a lányt, és nem tudta mire vélni az utolsó mondatot. Ám a férfi egésze elárulta, mindez biztatás és semmi több. Egy gyámoltalan kisegér gyámolítása. A lány még mindig feketében volt. Elmúlt már a gyászév, de nem akaródzott levetnie a megszokott színt, így mára egy fekete koktél ruhát vásárolt, ami szabadon hagyta a hátát, elől egy kis bross fogta össze a mellkasánál, és egészen egyszerű szabása csak hangsúlyozta szépségét.Sovány volt. A haját nem engedte ki, laza kontyot hordott, hasonló tűvel összefogva, mint a ruháján levő bross és egy gyöngyfülbavalót viselt. A szomorúságon átviláglott valami megfoghatatlan szép, ami ő volt.

A szemek nem akartak róla tovább menni,szívesen pihentek meg rajta.De nemcsak a férfiak a nők is érdeklődtek, ki ő. Nem akart feltűnést kelteni, mégis látványosság lett. Ez nem hiányzott. Csak meg akart húzódni, elbújni egy sarokban, s mihamarabb szó nélkül távozni.

Még visszasétált Blanka képéhez, aztán távozni készült. Meglepetésére már ott lógott  a képen, eladva. Csodálkozott, mert néhány perce még szabad volt a kép, s arra gondolt, hazaviszi és megtartja.

- Szeretem ezt a képet.

A hang hallatára nem tudta hirtelen hol van.  Múlt, a jelen és a jövő egyszerre voltak, kapaszkodtak össze egy pillanatban, egy tört másodpercig. Megfordult és Andrást látta maga előtt.

- Én is.

- De már az enyém.

Kisfecó jelenléte megváltoztatta a mamát is meg a papát is. Nem beszéltek többé, csak babusgattak, tésztát gyúrtak meg csiviteltek. Kisfecó a legjobb kezekben volt, és jó úton afelé, hogy felfalják a nagyszülők. Amál amilyen gyorsan tudott búcsúzkodni kezdett, előtte még néhány családi fotó, legyen mivel megköszönnie majd a vendéglátást. Bár a nagyszobában is meg a konyhában is sok fénykép volt, bekeretezve, ahogy az öreg mondta, berámáztatva. Esküvők, kisunokák, családi képek, Szűz Mária, Jézus a kereszten, egy idősödő asszony, a napom, így mondta Jolánka néni. Az örömhírt hozó Angyalok, amit aranyszínű barokk jellegű keretbe helyeztek. Ezeket megbecsűjük lyányom mink, nagyon. - Ha nem mondták volna, ezt akkor is látta a figyelő szem.

Ica meg Izsvány nem szerepeltek a  tervek közt, de hazafelé menet meglátott egy furcsa párt, nem állta meg hogy ne menjen közelebb. Kamillát szedtek és mikor kiegyenesedtek a határban, Amál ekkor látta meg őket. Egy iciri - piciri kis fekete asszony, meg egy nagy lanagalétra magas szőke ember. Ica meg Izsvány. Az asszony ahogy mondta azuram, mindent elárult. Izsvány eredetileg István,  de az asszony így szólította rajongásig szeretett urát. Látott már szeretni, szeretett is a lány, de  a rajongásig való szeretést nem ismerte. A nagy Izsvány fél karjával elbírta volna az ő kis asszonyát, az meg repült bele a karjaiba. Ica mosolygott mindig, Izsvány meg figyelt. Szedték a kamillát, közben meséltek. Hogy a katonaságon ismerte meg István Ica sógorát és beleszeretett a  cigány zenébe. Akkor még két év volt  a letöltendő idő, ezalatt megtanulta az alpvető akkordokat, mire hazajött már gitározott. Olyan hallgatókat tudott addigra, amikre még egy cigány is büszke lehetett volna és életre szóló barátságot kötött Sándorral, a sógorral. Majd miután leszereltek, meglátogatta a barátot. Akkor látta meg Icát, még néhányszor elment  a baráthoz, de akkor már Icát szemelgette inkáb, nemsoká összeházasodtak. Ennek több mint tíz éve, azóta van egy kislányuk meg egy fiuk. Egy baj van csak, albérletben laknak. Ennyi év alatt még nem sikerült összegyűjteniük egy házra, pedig mind  a ketten dolgoznak, mellette meg idénymunkát is végeznek.

- Így is jó, csak együtt legyünk Izsványommal.

Kiderült, hogy van egy hagyományőrző együttesük, ahol Izsvány, a sógor, meg a  két asszony zenél. A fiúk gitároznak és énekelnek, az asszonyok főleg tercelnek, meg néha táncolnak, de az együttes motorja István. Minden régi cigányzenét ismer, jobban beszéli a nyelvet, mint aki beleszületett. Megbeszélték, hogy a következő fellépésen Amál is ott lesz.